Akarva vagy akaratlanul, de mindannyiszor megjárjuk életünk, vagy a sors által kijelölt ösvényeket. Aztán ha választanunk kell, hogy mégis merre menjünk belátásunk szerint döntjük el, hogy merre érdemes, vagy merre biztos hogy nem szeretnénk menni.

Az életem az elmúlt hetekben teljesen megváltozott. Az ösvények, amiken jártunk külön váltak, és most úgy kell megtalálnom a magam céljait, hogy nincs aki segítsen a döntésben. Ebben pedig benne van, hogy jó és a rossz lehetősége.

Az idő relatív, mint az is, hogy 2 év mennyire tekinthető hosszúnak. Számomra nem az. Kevés volt. Lezártuk, és most azokat a lépéseket tettem meg, amiket szívem szerint nem tennék. Minden lépés, amit megteszünk egy másik úton távolabb és távolabb szakít minket egymástól, és mi közben bólogatunk, hogy igen. Ez jó. Közben hátrafordulunk, és talán egy tétova lépést teszünk vissza, mégis, a bizonytalanság varázsa, a szép szavak, és kósza esték vágya arra visz, hogy igen, ez a helyes. Nem értettem sokszor magam sem, hogy ezeket a lépéseket miért tettem meg az elmúlt hetekben. Aztán a válasz legalább ennyire egyszerű volt. Egy lépés lehet menekülés is attól a kudarctól és fájdalomtól, amit akkor kaptam. Látni azon az emberen a szabadságot, akit én annyira szerettem, látni azt, hogy mennyire boldogan és felszabadultan próbál élni arra késztetett, hogy ezt csináljam én is. Persze, hamar rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Magamra erőltethetem az erkölcstelenség mocskát, hívhatok magamhoz bárkit, és ölelhetek, csókolhatok bárkit... azzal csak magamnak hazudok. Nem erre vágyom, és mikor ezt bevallottam magamnak akkor nem akartam semmi mást, csak ezeket a lépéseket vissza csinálni. És megtettem. Hátrafordultam, és elkezdtem visszamenni oda, ahol voltam. A szeretetbe, a nyugalomba, a reménybe, a hitbe. Abba, hogy ott és azzal vagyok jó helyen, akivel épp megélem a pillanatot. Aztán másnap reggel mesélnem kellett, hogy én mégis miért kezdtem el járni ezt a bizonyos utat. Magyarázkodnom kellett, pedig egy bölcs ismerősöm azt mondta, hogy a kellemetlen kérdésekre legnehezebb a válasz. Álszent dolognak tartottam arról beszélni, hogy én miért fordultam ki magamból, miközben ugyanezt ő is megtette. Szerettem volna ha őszintén elmondja azt, hogy merre járt, amíg nem mellettem volt, hogy lezárjuk azt, ami történt. Őszinteséget vártam, de nem kaptam csak rosszat. Felemelt hangot, veszekedést, hazugságot, ágyba hívott embereket, randizni keresett srácokat, eltitkolt beszélgetéseket. Rájöttem, hogy az az út, amin ő jár nem véletlen, és amíg én szégyellem azt, hogy nem az vagyok akinek lennem kellene, ő inkább ennek örül. Természetesen jó, ha egy nőt mindenki akar. Ha azt érzi mindenki megkaphat. De egy olyan lakat, amit minden kulcs kinyit az semmire nem jó... aztán a minőség. Soha nem tartottam magam egy olyan embernek akitől nincs jobb. De nehezen lehet azzal vitatkozni, hogy az idegeim fájdalmas hangjait úgy érdemes-e levezetnem, hogy írok, vagy helyette megyek inni, belekötni bárkibe, vagy épp betépek mint az atom. Persze, megértem ha valakit ez vonz, sajnos én nem ez vagyok. És talán a világon létezik még olyan ember, aki azt szereti bennem, hogy vannak önálló gondolataim, azt szereti bennem, hogy virágot és csokit viszek. Azt, hogy elmosogatok, vagy ölelek, és nem azt hogy milyen hamar tudok betépni. Nem akartam, és most sem akarok. De újra járnom kell az utat. Nincs más választás. Akit magam mögött hagyok már nem az aki volt..vagy az aki volt talán soha nem volt őszinte. Ezt már nem tudom. Csak azt, hogy ő nem utánam sóvárog, és ahogy a külön töltött időnkben teszi inkább ismerkedik bárkivel, aki nem én vagyok. Van tőlem jobb. Szebb és gazdagabb is. Talán még szerethetőbb is, ezt nem tudom. De jobban szeretőbb nem lesz.

Tegnap megkérdeztem tőle, hogy nem-e szeretné velem tölteni az estét, természetesen csak barátilag. Mert hiányzott, és mert szükségem lett volna a közelségére. Ezt nem mondtam már, felesleges lett volna. Annyiszor hagyott magamra a nehéz időszakokban, hogy már magam sem tudom eldönteni hogy az fáj-e jobban hogy nincs velem, vagy az, hogy még akkor sem, ha fontos lenne. Mindegy. Kérdeztem, ő azt mondta hogy nem. Elfogadtam, de tudtam, hogy pár óra múlva úgyis mással lesz, úgyis mással beszél, és nem otthon a párnái között zokogva próbálja könnyekbe szorítani a bánatát. Én elindultam. Újra. És nincs olyan lépés, hogy ne jutna eszembe. Nincs olyan perc, hogy ne arra gondoljak, hogy épp ki öleli, vagy ki csinál vele mást. Ez tegnap este sem volt másképp. De egyszer elfog múlni, egyszer annyira távol leszünk már egymástól, hogy hátra nézve már nem látjuk egymás árnyvonalat. Elfogadtam, hogy ez a sorsom, már mást nem tehetek. Tegnap én sem voltam egyedül, és bár senkihez egy ujjal sem nyúltam hozzá, senkit nem húztam magamra, mégis azt éreztem, hogy van akinek talán számít az, amilyen vagyok. Egy srác, aki igazából semmit nem akar. Nyugodtan élni, csendesen. Szeretetben. Békében. Őszintén. 

Nem sokat aludtam. Ha azt alvásnak lehet nevezni. Valahol az ébrenlét és az alvás között van egy furcsa állapot. A test takarékra áll, de az agy még pislákolva lobbantja fel a gondolatok apró lángnyelveit. Talán a sors kegyes - vagy épp kegyetlen - játéka, hogy erre másnap reggel már nem emlékszünk. 

Különleges dolog a hiány. Az élet velejáró lappangó betegsége, ami csak akkor tőr elő, mikor a legnehezebb elfogadni a sors dobókockáinak épp kidobott számait. Valahol ez nagyon ellett szúrva. Akkor kellene a hiányt érezni, mikor mindenki mellettünk van, és akkor kellene hogy elmúljon mikor elveszítjük azokat akiket szeretünk. Életem egyik legnagyobb gyengesége a ragaszkodás, és ennek a meggondolatlan kockára tétele. 
Mindenki életében van egy pillanat, amikor egy pontot, egy másodpercet visszapörgetne. Egy kimondott "igen"-t "nem"-re cserélni, egy elkezdett mozdulatot megállítani. Amikor elindulsz, de nem nézel vissza, és nem látod, hogy akit ott hagytál reménykedve vár az utolsó pillantásodra. Akkor megfordulni. Mosolyogni, amikor nem teszed. Hány ezer és ezer ilyen érzés van az életünkben. Talán egy tucatnyi ami ebből igazán fontos, és az életünket meghatározza.

Sokszor gondolkodom a pillangóhatáson. Azon, hogy egy apró porszemnyi dolog mekkora vihart okozhat valahol, valamikor, más helyen és időben. A legnehezebb pedig az, hogy felismerjük, hogy a folyamat melyik részén járunk. A porszemnél, vagy a viharnál. Most indultunk, van véget ért már az út.

Egy üzenetből, egy "szia"-ból mennyi minden eltud indulni. Én ennek az egy "szia"-nak köszönhetem a jogosítványomat, azt, hogy olyan helyeken jártam, ahol soha nem gondoltam volna. Az elmúlt 2 évem boldog perceit, és a hibákat is, amiket elkövettem, vagy amiket elviseltem. Idővel rájön az ember, hogy mennyire lényegtelen is a pillanatnyi harag a kerek életben. 

Aztán van az elmúlás. A remény és az elmúlás kicsit kézen fogva járnak. Az egyik nélkül nincs másik, és hol erősítik, hogy gyengítik egymást. Életünk cinkosaivá vállnak, ha úgy hozza a sors, de lehetnek a legjobb barátaink is. Mert mindig lehet remény, és soha nem lehet elmúlás, és vagy hogy nincs remény, de van feledés. És amikor ez keveredik...van reményünk, de szépen lassan ég el, amiben reménykedünk...vagy nincs reményünk, de az nem akar elmúlni. Ezek a végzetes dolgok. Mindig, mindenhez az elménknek van kulcsa, mentális erő kérdése.

Ha kinézek az ablakon az ég borús. Hideg van, és fázok. Csend van, és ezt csak egy éppen elhaladó autó hangja töri meg. Mégis, valahol szólnak bennem a hangok, amiket más nem hall. Nem értem, nehezen hallom, inkább csak zaj. A csend zaja, az ürességel teli pillanatok átka. A fájdalom. Hiányoztok.

Nem tudom mikor, de talán egyszer olvasni fogod ezeket a sorokat. A képzeletem földre hullott morzsáit most egy kupacba összeszedem, hogy aztán örök nyomot hagyjak belőlük itt, ahol se tér, se idő nincs. Csak a gondolatok. Amik már ezerfelé tépték lassan megtébolyult elmém vitorláit.

Egyszer, nem is olyan régen szerettem volna írni egy naplót. A szerelmünk lapjait, hogy ha úgy érzed, hogy elveszett minden érzés belőlem, és a sajátodat sem találod azt vedd magadhoz, és olvasd, emlékezz. Fontos emlékezni, mert ha mindent elvesz a sors tőlünk másunk már nem marad.

Két éve, ezekben a napokban ismertelek meg. Két éve ilyenkor szerettem beléd. Viharos időszak volt, és fájó. Az éjszakák kegyetlenek voltak hozzám, és a titkolt perceink egy sötét parkolóban csak lopott időknek tűntek, fel sem fogva azt, hogy mennyi idő az, ami elég. Ma már tudom, hogy ennyi idő nem létezik.

Akkor, azokon az estéken valamit adtál. Magadból, a lelkedből, a világodból. Valamit, amibe egy pillanat alatt szerettem bele. Sokszor gondolok vissza azokra az estékre. Álomszerű volt. Hihetetlen. Megélni, átélni, tapasztalni…a semmiből indultunk, szinte vakon, remélve azt, hogy talán egyszer lehet valami ebből a kósza életből. Aztán teltek – múltak a napok, és fájdalom, könnyek, búcsú és álmatlan éjszakák árán, de lett. Először lettünk Te meg Én - ből Mi. Egy új élet, egy új remény. Szeretet, szerelem, boldogság.  Tervek, álmok, vágyak.
Aztán valami megtört. Veszekedtünk, már az okát sem tudom mi miatt. Csúnya szavakat kaptam, és talán ez volt az első pillanat amikor haragudtam Rád. A hangokra nem emlékszem, de a látványra igen. Aztán a lelkem, ami általad lett teljes kitépte magából az őszinteség magját, és új, sötét és rossz útra lépett. A csalódottság hibázni késztett, és hűtlenné váltam. Hűtlenné magamhoz, az érzéseimhez, és bizonyos szempontból hozzád is. Mást soha nem csókoltak ajkaim, és testem melegét sem érezte más, de az, amit akkor kaptál tőlem rettenetes fájdalmat okozott neked. Haragszom magamra, és a mai napig.. sőt, amíg élek ezt elfelejteni nem fogom. Tudom, Te sem.

Hónapokig nem tudtál nekem igazán megbocsátani. Kevés volt a szavam, kevés volt a tettem, és tudat alatt Te magad talán el sem akartad hinni, hogy képes vagyok megváltozni. Pedig akkor ezt éreztem. Változni akartam, és ez ment is. Szerettelek, és akartam hogy másnak láss. Jobbnak. De a csalódottságot Téged is hibázni késztetett, és innen már a legkevésbé volt vissza út. Szó szót, tett tettet követett, csattant arcomon a kezed, és hagyta el a számat sértő hang. Mindig szerettük egymást, és ezért gyűlöltük saját magunkat is.  Egyik hiba a másik után, egyik hazug szó követte a másikat, és egy pont után már nem volt súlya a tetteknek. Kirekesztetté váltam. Olyan, akit mindenki bánthat, mindenki a szájára vehet, mert megérdemeltem. Talán tényleg így volt. Pedig nem akartam mást csak szeretni. Hihetetlennek tűnt, de tényleg. Semmi mást, csak szeretni Téged, és helyre hozni azt, amit elrontottam.

Ez sajnos nem mindig ment könnyen. Az, hogy engem elítéltek a szavaid miatt nem könnyítette meg az életem. Bántottak sokat, és Te magad sem érezted fontosnak hogy kiállj mellettem. Talán már nem érdekelt, talán nem volt fontos. Pedig annyiszor mondtam, kértelek, hogy fordulj felém, ölelj engem, mert én vagyok neked. A szavaim elszálltak. Semmi nem változott. Hibáztunk mindketten, és a másik hibájából adódó fájdalmat beleengedtük egy újabb hibába, ami egymás ellen hangolt minket. Egymás hibáit használtuk, ez volt az engedély arra, hogy meglehet tenni bármit a másik ellen.
Pedig sokszor jó voltál hozzám. Sorolhatnám a szebbnél szebb perceket, átélt pillanatokat, estéket, utakat. Millió dolgot. Tudtuk, hogy szívünkben, valahol mélyen az a láng még pislákol, és ha nem is elsöprő lánggal ég, de nem alszik ki.

az élet igazságtalan. Ha ad egy idő után elvesz. És vett. Elvette apámat, és mellé elvett Téged is.  Haragból, vagy lázadásból de elvesztünk a saját lelkünk labirintusában. És ebben a labirintusban más hangok vezették az utunkat. Másokra hallgattunk, hogy merre van a jó irány. A vége pedig az lett, hogy eltévedtünk, mindketten. Hallgattunk a csábító szóra, hallgattunk a saját lázadásunkra, a csalódottságunkra, hallgattunk arra, hogy mi fáj a másiknak. Az erkölcs, a hűség, a bizalom, a tisztelet és a szeretet olyan fogalmakká váltak, amiket ebben a labirintusban rég hátra hagytunk a kiutat keresve. Aztán én meguntam a keresést. Szerettem volna kijutni ebből, de úgy, hogy nem a kijáratot keresem meg, hanem ledöntöm a falakat. A hazug, álszent, érdekből szőtt falakat, amik tudatosan arra tereltek minket amerre eltévedünk. Leakartam rombolni azt, ami ide sodort minket. A múltat, a fájdalmat, a csalódottságot, mindent ami rossz volt. Mert a fény még mindig ott volt bennem. A szeretet lángja, amit akkor, két éve egy kis város parkolójában gyújtottál meg. Nem aludt ki. Feladatom van vele. Táplálnom kell, és nem szabad hagynom kialudni. Ha gondosan őrzöm talán áttudom adni, hogy érezd a melegét.  Remélem nem fordul ellenem.

Kedvesem. Az óra negyed 3at mutat. A fél világ alszik, a másik fele pedig gyári munkás.
Itt vagyok, és ezekben a magányos percekben is Neked írok, hogy érezd, tudd, hogy mit érzek legbelül. Tudod, meséltem róla hogy fáj az élet. Meséltem róla, hogy mennyire átértékeltem azt, hogy mit jelent a teher, és mit jelent a fájdalom. Mit jelent megbocsátani. Apám bölcs ember volt mindig, és a betegségében is csak a bölcs gondolatokat adja át. Ez pedig csak annyi: „nincs annyi időd amennyit hiszel”

Kérlek, Kincs. Törjük le végre a labirintus falait, és a hangokat kizárva éljük újra a jövőnket. Én még mindig hiszek benne. Ha nem.. akkor itt lesz ez a napló. Elmondja azt, amit a füleid nem fognak már meghallani.

Álmodj velem. Szeretlek