Nem sokat aludtam. Ha azt alvásnak lehet nevezni. Valahol az ébrenlét és az alvás között van egy furcsa állapot. A test takarékra áll, de az agy még pislákolva lobbantja fel a gondolatok apró lángnyelveit. Talán a sors kegyes - vagy épp kegyetlen - játéka, hogy erre másnap reggel már nem emlékszünk.
Különleges dolog a hiány. Az élet velejáró lappangó betegsége, ami csak akkor tőr elő, mikor a legnehezebb elfogadni a sors dobókockáinak épp kidobott számait. Valahol ez nagyon ellett szúrva. Akkor kellene a hiányt érezni, mikor mindenki mellettünk van, és akkor kellene hogy elmúljon mikor elveszítjük azokat akiket szeretünk. Életem egyik legnagyobb gyengesége a ragaszkodás, és ennek a meggondolatlan kockára tétele.
Mindenki életében van egy pillanat, amikor egy pontot, egy másodpercet visszapörgetne. Egy kimondott "igen"-t "nem"-re cserélni, egy elkezdett mozdulatot megállítani. Amikor elindulsz, de nem nézel vissza, és nem látod, hogy akit ott hagytál reménykedve vár az utolsó pillantásodra. Akkor megfordulni. Mosolyogni, amikor nem teszed. Hány ezer és ezer ilyen érzés van az életünkben. Talán egy tucatnyi ami ebből igazán fontos, és az életünket meghatározza.
Sokszor gondolkodom a pillangóhatáson. Azon, hogy egy apró porszemnyi dolog mekkora vihart okozhat valahol, valamikor, más helyen és időben. A legnehezebb pedig az, hogy felismerjük, hogy a folyamat melyik részén járunk. A porszemnél, vagy a viharnál. Most indultunk, van véget ért már az út.
Egy üzenetből, egy "szia"-ból mennyi minden eltud indulni. Én ennek az egy "szia"-nak köszönhetem a jogosítványomat, azt, hogy olyan helyeken jártam, ahol soha nem gondoltam volna. Az elmúlt 2 évem boldog perceit, és a hibákat is, amiket elkövettem, vagy amiket elviseltem. Idővel rájön az ember, hogy mennyire lényegtelen is a pillanatnyi harag a kerek életben.
Aztán van az elmúlás. A remény és az elmúlás kicsit kézen fogva járnak. Az egyik nélkül nincs másik, és hol erősítik, hogy gyengítik egymást. Életünk cinkosaivá vállnak, ha úgy hozza a sors, de lehetnek a legjobb barátaink is. Mert mindig lehet remény, és soha nem lehet elmúlás, és vagy hogy nincs remény, de van feledés. És amikor ez keveredik...van reményünk, de szépen lassan ég el, amiben reménykedünk...vagy nincs reményünk, de az nem akar elmúlni. Ezek a végzetes dolgok. Mindig, mindenhez az elménknek van kulcsa, mentális erő kérdése.
Ha kinézek az ablakon az ég borús. Hideg van, és fázok. Csend van, és ezt csak egy éppen elhaladó autó hangja töri meg. Mégis, valahol szólnak bennem a hangok, amiket más nem hall. Nem értem, nehezen hallom, inkább csak zaj. A csend zaja, az ürességel teli pillanatok átka. A fájdalom. Hiányoztok.
