Nem tudom mikor, de talán egyszer olvasni fogod ezeket a sorokat. A képzeletem földre hullott morzsáit most egy kupacba összeszedem, hogy aztán örök nyomot hagyjak belőlük itt, ahol se tér, se idő nincs. Csak a gondolatok. Amik már ezerfelé tépték lassan megtébolyult elmém vitorláit.

Egyszer, nem is olyan régen szerettem volna írni egy naplót. A szerelmünk lapjait, hogy ha úgy érzed, hogy elveszett minden érzés belőlem, és a sajátodat sem találod azt vedd magadhoz, és olvasd, emlékezz. Fontos emlékezni, mert ha mindent elvesz a sors tőlünk másunk már nem marad.

Két éve, ezekben a napokban ismertelek meg. Két éve ilyenkor szerettem beléd. Viharos időszak volt, és fájó. Az éjszakák kegyetlenek voltak hozzám, és a titkolt perceink egy sötét parkolóban csak lopott időknek tűntek, fel sem fogva azt, hogy mennyi idő az, ami elég. Ma már tudom, hogy ennyi idő nem létezik.

Akkor, azokon az estéken valamit adtál. Magadból, a lelkedből, a világodból. Valamit, amibe egy pillanat alatt szerettem bele. Sokszor gondolok vissza azokra az estékre. Álomszerű volt. Hihetetlen. Megélni, átélni, tapasztalni…a semmiből indultunk, szinte vakon, remélve azt, hogy talán egyszer lehet valami ebből a kósza életből. Aztán teltek – múltak a napok, és fájdalom, könnyek, búcsú és álmatlan éjszakák árán, de lett. Először lettünk Te meg Én - ből Mi. Egy új élet, egy új remény. Szeretet, szerelem, boldogság.  Tervek, álmok, vágyak.
Aztán valami megtört. Veszekedtünk, már az okát sem tudom mi miatt. Csúnya szavakat kaptam, és talán ez volt az első pillanat amikor haragudtam Rád. A hangokra nem emlékszem, de a látványra igen. Aztán a lelkem, ami általad lett teljes kitépte magából az őszinteség magját, és új, sötét és rossz útra lépett. A csalódottság hibázni késztett, és hűtlenné váltam. Hűtlenné magamhoz, az érzéseimhez, és bizonyos szempontból hozzád is. Mást soha nem csókoltak ajkaim, és testem melegét sem érezte más, de az, amit akkor kaptál tőlem rettenetes fájdalmat okozott neked. Haragszom magamra, és a mai napig.. sőt, amíg élek ezt elfelejteni nem fogom. Tudom, Te sem.

Hónapokig nem tudtál nekem igazán megbocsátani. Kevés volt a szavam, kevés volt a tettem, és tudat alatt Te magad talán el sem akartad hinni, hogy képes vagyok megváltozni. Pedig akkor ezt éreztem. Változni akartam, és ez ment is. Szerettelek, és akartam hogy másnak láss. Jobbnak. De a csalódottságot Téged is hibázni késztetett, és innen már a legkevésbé volt vissza út. Szó szót, tett tettet követett, csattant arcomon a kezed, és hagyta el a számat sértő hang. Mindig szerettük egymást, és ezért gyűlöltük saját magunkat is.  Egyik hiba a másik után, egyik hazug szó követte a másikat, és egy pont után már nem volt súlya a tetteknek. Kirekesztetté váltam. Olyan, akit mindenki bánthat, mindenki a szájára vehet, mert megérdemeltem. Talán tényleg így volt. Pedig nem akartam mást csak szeretni. Hihetetlennek tűnt, de tényleg. Semmi mást, csak szeretni Téged, és helyre hozni azt, amit elrontottam.

Ez sajnos nem mindig ment könnyen. Az, hogy engem elítéltek a szavaid miatt nem könnyítette meg az életem. Bántottak sokat, és Te magad sem érezted fontosnak hogy kiállj mellettem. Talán már nem érdekelt, talán nem volt fontos. Pedig annyiszor mondtam, kértelek, hogy fordulj felém, ölelj engem, mert én vagyok neked. A szavaim elszálltak. Semmi nem változott. Hibáztunk mindketten, és a másik hibájából adódó fájdalmat beleengedtük egy újabb hibába, ami egymás ellen hangolt minket. Egymás hibáit használtuk, ez volt az engedély arra, hogy meglehet tenni bármit a másik ellen.
Pedig sokszor jó voltál hozzám. Sorolhatnám a szebbnél szebb perceket, átélt pillanatokat, estéket, utakat. Millió dolgot. Tudtuk, hogy szívünkben, valahol mélyen az a láng még pislákol, és ha nem is elsöprő lánggal ég, de nem alszik ki.

az élet igazságtalan. Ha ad egy idő után elvesz. És vett. Elvette apámat, és mellé elvett Téged is.  Haragból, vagy lázadásból de elvesztünk a saját lelkünk labirintusában. És ebben a labirintusban más hangok vezették az utunkat. Másokra hallgattunk, hogy merre van a jó irány. A vége pedig az lett, hogy eltévedtünk, mindketten. Hallgattunk a csábító szóra, hallgattunk a saját lázadásunkra, a csalódottságunkra, hallgattunk arra, hogy mi fáj a másiknak. Az erkölcs, a hűség, a bizalom, a tisztelet és a szeretet olyan fogalmakká váltak, amiket ebben a labirintusban rég hátra hagytunk a kiutat keresve. Aztán én meguntam a keresést. Szerettem volna kijutni ebből, de úgy, hogy nem a kijáratot keresem meg, hanem ledöntöm a falakat. A hazug, álszent, érdekből szőtt falakat, amik tudatosan arra tereltek minket amerre eltévedünk. Leakartam rombolni azt, ami ide sodort minket. A múltat, a fájdalmat, a csalódottságot, mindent ami rossz volt. Mert a fény még mindig ott volt bennem. A szeretet lángja, amit akkor, két éve egy kis város parkolójában gyújtottál meg. Nem aludt ki. Feladatom van vele. Táplálnom kell, és nem szabad hagynom kialudni. Ha gondosan őrzöm talán áttudom adni, hogy érezd a melegét.  Remélem nem fordul ellenem.

Kedvesem. Az óra negyed 3at mutat. A fél világ alszik, a másik fele pedig gyári munkás.
Itt vagyok, és ezekben a magányos percekben is Neked írok, hogy érezd, tudd, hogy mit érzek legbelül. Tudod, meséltem róla hogy fáj az élet. Meséltem róla, hogy mennyire átértékeltem azt, hogy mit jelent a teher, és mit jelent a fájdalom. Mit jelent megbocsátani. Apám bölcs ember volt mindig, és a betegségében is csak a bölcs gondolatokat adja át. Ez pedig csak annyi: „nincs annyi időd amennyit hiszel”

Kérlek, Kincs. Törjük le végre a labirintus falait, és a hangokat kizárva éljük újra a jövőnket. Én még mindig hiszek benne. Ha nem.. akkor itt lesz ez a napló. Elmondja azt, amit a füleid nem fognak már meghallani.

Álmodj velem. Szeretlek